Wolf Lili

Aki kardot ragad, kard által vész el


Hölgyeim el fogunk veszni, de tényleg…

Egy ideje nem írtam már, de a mai cikk annyira átlépte az ingerküszöböt, hogy billentyűzetet ragadtam.

A cikk témája röviden, hogy szabad-e a jogszabály erejével nőket kötelezni a válás során mediációra, ha a leendő ex-férj állításuk szerint bántalmazta őket.

Természetesen a téma most nem az, hogy a gyámhatóság vagy a bíróság egy asztal mellé ülteti a szegény asszonyt azzal, aki agyba-főbe verte, hanem amikor az erőszaknak szemmel láthatóan semmi nyoma nincs, oly annyira, hogy kiemelkedő végzettség nélkül egy mediátor, pszichológus, családgondozó vagy bíró sem tudja észrevenni…tudjátok az a fajta bemondásos bizonyíthatatlan féle.

A cikk eredetije az Abcúgon olvasható, de az Index is lehozta (https://index.hu/belfold/2019/03/25/parkapcsolati_eroszak_mediacio_abcug/).

A helyzet az, hogy életem során sajnos (vagy szerencsére, ki tudja) több ízben is lehetőségem volt közelebbről szemügyre venni, hogy mit hoz ki az emberekből egy-egy helyzet (az ember alatt ide érve a nőt is).

Az évek tapasztalata azt mutatja, hogy két olyan élethelyzet van, amikor kortól, nemtől, szexuális beállítottságtól, végzettségtől és anyagi helyzettől függetlenül kijön az emberek „sötét fele”. Az egyik ilyen az öröklés, a másik pedig nem vitásan az, amikor el kell válni.

Kevés kivétel természetesen akad, nekik ki is jár az óriási tesztitelet, tényleg.

A többségről viszont általános jelleggel elmondható, hogy hiába van tele közhelyekkel a padlás, ebben a helyzetben mindenki helikopter akar lenni.

A válás hosszú távon lehet jó és lehet rossz döntés, de ennek eldöntéséhez éveknek kell néha eltelni. Amikor éppen folyamatban van, egy trauma, egy súlyos válság mindenkinek, aki benne van, a nőnek is, a férfinek is, a gyerekeknek különösen és igen, a tágabb környezet számára sem könnyű.

Ahhoz, hogy az ember egyáltalán felfoghassa azt, hogy egy család esik szét, hogy meggyászolhassa a veszteséget, majd felmérhesse, hogy igazából mi történt és ennek mi lehetett az oka, hogy meglássa viszonylag tisztán a másikat, de legfőképpen saját magát időre van szükség, jó sokra.

Sajnos ilyen helyzetekben pont az idő az, ami nem adatik meg, ami van helyette az a harag, a fájdalom, a fel nem dolgozott sérelmek (mindkét oldalon), a bizonytalanság és legfőképpen a vágy ott okozni kárt a másiknak, ahol a legjobban fog fájni.

Igen, van az úgy, hogy diplomás emberek lökdösik egymást, van az úgy, hogy szülők, akik szívük minden melegével szeretik a gyermekeiket és a legjobbakat kívánják nekik, átmeneti elmezavarukban egymástól lopkodják őket, és lehetne még sorolni.

Ezek az emberek nem valamiféle szörnyetegek, csak emberek, akik egy nehéz élethelyzeten mennek át, akkor is, ha mára már ez a helyzet teljesen hétköznapi.

Ha az enyém lenne a döntés én kötelező terápiát írnék elő, mindkét félnek, mert a legtöbb esetben eljön a megvilágosodás pillanata, csak sajnos nem akkor, amikor a legjobban kéne.

A válás nem az a szituáció, amikor az ember saját magával leülve képes lenne belátni azt, hogy bizony a kapcsolata azzal az emberrel, akit annak idején annyira szeretett tönkrement, amiben mindkettőjüknek van része. Mert olyan egyszerűen nincs, hogy a másik tolta el az egészet.

Lehet, hogy ő mondta ki az utolsó szót, lehet, hogy hűtlen is volt, de ennek oka is gyakran magunkban és nem a másikban keresendő, na de most őszintén, ki az, aki a válás kellős közepén megáll azért, hogy ezt megállapítsa?

Hogy mire is való a mediáció?

A mediáció nem egy párterápia, mégis célja kibékíteni a feleket legalább annyira, hogy beszélni tudjanak egymással akkor, amikor erre alapvetően maguktól képtelenek lennének.

Kedvező esetben a végén olyan közös egyezség születik, amivel valamelyest mindenki elégedett, senki sem nyer és nem is veszít és meg lehet spórolni az évekig tartó háborút a bíróságon.

Ez egy lehetőség arra, hogy mentve a menthetőt legalább méltósággal zárhassuk le a kapcsolatot.

Hogy miért is olyan alávaló a hivatkozott cikk?

Először is azért, mert azon a hazugságon alapul, hogy egy párkapcsolaton belül csakis a férfi lehet a bántalmazó és csakis a nő lehet az áldozat, márpedig az efféle általánosítás maga a nemi alapú diszkrimináció, így teljesen megengedhetetlen (eljön valaha is az a nap, amikor az érintettek ezt a gigászi ellentmondást észre fogják venni????).

Másodszor azért, mert a párkapcsolaton belüli viták létezésének lehetőségét eltagadva, szóbeli erőszaknak titulálja azt, ami mindennemű emberi kommunikációnak a sajátja.

Személy szerint rosszul vagyok attól az álszent érzékenységtől, amelyet ily kíméletlenül rá akarnak erőszakolni a világra.

Igen, csodálatos lenne, ha minden ember szeretné és tisztelné egymást, és igencsak felemelő lenne egy olyan emberi társadalom, amelyben mindenki mindenkivel mindig mindenben egyetért, de ha kivételesen mégsem, akkor ennek mindenki mindenkivel szemben mindig minden körülmények között úgy tudna hangot adni, hogy az soha senkinek semennyire se legyen bántó…na meg világbéke…

Amíg viszont ez az utópia nem igázza le a világot, ésszerűbb lenne megpróbálni valahogy elfogadni, hogy a párkapcsolati veszekedés során nem csak a nő nyilváníthat véleményt és fogalmazhat meg kritikát, hanem a férfi is jogosult ugyanerre (a hőn áhított egyenlőség jegyében).

A véleménynyilvánítási szabadságba pedig az is beletartozik, hogy olyan dolgok is elhangoznak (kölcsönös alapon), amelyek esetlegesen annyira nem esnek jól, ezeket hívjuk sérelmeknek.

Aztán ha ezekből egy idő után több lesz, mint a kedves szavakból eljön a válás pillanata (azon érdemes elgondolkodni, hogy hányan is szoktak elválni szerelemből?)

Most pedig visszakanyarodtunk oda, hogy sajnos ilyenkor elhangzik ez meg az, pontosan ezért is van szükség mediációra.

Harmadsorban azért is visszataszító a cikkben nyomokban fellelhető gondolatfoszlány, mert aljas módon úgy tünteti fel a mediációt, mint egy olyan intézményt, amelyre a hozzá nem értő bíró küldi el a szegény nőt és ahol a folyamat során a szintén inkompetens mediátor csak bambán ül és csendességével asszisztál ahhoz, hogy a csúnya gonosz bántalmazó férfi még utoljára megalázhassa a nőjét.

Ha most az a rész jön, hogy van olyan párkapcsolat, ami 5-10-15 évig tart és annak tönkremenetelében csak az egyik szereplő (férfi) volt vétkes, akkor ezúton jelezném, hogy az efféle tagadás nem más, mint a saját felelősségünk legálszentebb hárítása.

Igen, nem tagadom, hogy léteznek olyan alávaló férgek is, akik visszaélve fizikai fölényükkel nőket és/vagy gyerekeket bántalmaznak, de azt tisztázzuk azért, hogy ezek egyrészt nem férfiak, másrészt nőben is akad ilyen karakter sajnos.

Viszont bántalmazásnak minősíteni a párkapcsolati vitát és a sérelmek puszta említését, ha az a férfi szájából hangzik el, az egyszerűen felfoghatatlan.

Természetesen ez a fajta hozzáállás nagyon trendi manapság, a feminizmus fénykorát éljük meg minden. Nem vesszük észre azt, hogy az ilyen cikkekkel „bántalmazzuk” verbálisan a teljes férfi nemet, méghozzá össztársadalmi szinten.

A nyomás egyre jobban nő, a kardot kirántottuk, a kérdés csak az, hogy el akarunk veszni mind vagy mi a célunk ezzel?


Post Author: Wolf Lili

Wolf Lili
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

3 Hozzászólás : "Aki kardot ragad, kard által vész el"

avatar
  Feliratkozás  
Újabb Régebbi Népszerűbb
Visszajelzés
Berényi Kata
Vendég
Berényi Kata

Ez nagyon Ott van! Végre megírta valaki Köszönöm Wolf Lili!

Berényi Kata
Vendég
Berényi Kata

Ez nagyon Ott van! Végre megírta valaki Köszönöm Wolf Lili!

asdasd
Vendég
asdasd

Tetszik a cikk. Tényleg jól megfogta a lényeget.