Kata

Korosodó édesapám

Van, amikor megcserélődnek a szerepek, aki védett, most védelemre szorul, aki függött, most támaszt nyújt.


“Már én leszek a fióka.” -mondta apám a mikor a szájába adtam a gyógyszert. Visszaemlékeztem, amikor kicsi voltam, mennyire vártam, mikor jön már a munkából haza. Most ő vár ennyire, hogy mikor jövök már hozzá. Emlékszem, kicsiként milyen erősnek láttam. Most ő kérdezi, mit dolgoztam? Erősnek tart, amiért ilyen sokat dolgozom és őt is ellátom.

Ezek a dolgok elgondolkodtatnak. Tarthatjuk szépnek, szomorúnak, meghatónak a helyzetet. Örülhetünk, hogy átélhetjük, mert gazdagabbá válunk érzelmileg általa. Aki fiatalabban hal meg, az bizony ennek az átéléséről lemarad. Nem adatik meg neki, hogy megtapasztalhassa és ezektől is bölcsebbé váljon. A megható, szomorú dolgok keményebbé, erősebbé tesznek, edződik a lelkünk és bölcsebben, higgadtabban látunk rá mindenre.

Szokták gyakran mondogatni, ahol eltörtél, ott leszel erős. Igen, megedződünk a nehézségektől. Sőt azt is hallani: “Ami nem pusztít el, az megedz.” Valóban, aki eljut olyan korig, hogy a gyereke válik a segítőjévé, az  átélhet sok ilyen helyzetet. Többek közt a legnehezebb a társ elvesztése. Amíg van társunk, remélhetjük, hogy betegségeinkben ő lát el. Ám aki egyedül marad, önmagát kell betegen ellássa, illetve a gyerekeire kell hagyatkoznia. Remélhetőleg hat a példa, amit látott és számíthat az utódaira, ha baj van. Hiszen tudjuk, minden szótól többet ér a mutatott példa.


Post Author: Kata

Kata
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés