Kata

Élet, ház

Emlékek fojtogatnak. Jó szülő vagyok? Jól szerettem a gyerekeimet? Tényleg azt akarom a gyermekeimtől, amit nyújtanak? Tudnának mást, többet nyújtani? Én jó gyermeke voltam a szüleimnek?


A ház, a lakás szép volt és igényes. Aztán a lakói korosodtak, fáradtak. A gyerekeik kamaszodva éreztették elégedetlenségüket. Majd üres lett a fészek. Az egyik legfájóbb érzés átélni, hogy nem kellesz a gyerekeidnek. Beteggé tehet. Meghal az emberben valami, majd ő is. Aki pedig marad egyedül, az megtört lesz. Nagy sebeket visel. Megkeményedik. Bízni, remélni egyre nehezebb. Mindez megannyi középkorú életére igaz lehet. Még énekeltek is róla néhány évtizede:

“Nézd, itt áll egy ódon régi épület,
szép nagy ház, és elrejt sok-sok életet.
Az ablakain kívül zúg a nagyvilág,
s némán őrzik titkukat a kis szobák.

Ez az a ház, ahol semmi se változik,
ez az a ház, ahol áll az idő.
Ez az a ház, ahol semmi se változik,
ez az a ház, ahol áll az idő.

Elsőn él egy álmos szemű kisleány,
azt várja, hogy jön majd egy királyfi tán.
Rém mamája minden fiút elzavar,
legalábbis főorvos vőt, azt akar.

Őszes úr a harmadikon fent lakik,
egy vállalat, hol jó állásban dolgozik.
Felesleges harcot nem vív elvekért,
bedolgozott jó modorral jól megél…”

 

Fontos, hogy bánunk az utódainkkal, mert ők is úgy fognak aztán velünk. A fiatal gyermek a szüleinek, az idősődő szülő a gyerekének van kiszolgáltatva.


Post Author: Kata

Kata
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés