Cseti

Érzelmi zsarnokok

Akarom! Akarom! AKAROM!!!


5:40 körül indult a reggel. A nagy belibbent a szobámba, jelezvén, hogy ő bizony felébredt. Elgyötörten vettem tudomásul a tényt.  Átmentünk a gyerekek ágyába, hogy ott lustálkodjunk és ne a matracomon. Mire ő visszaaludt, a kicsi felébredt. 7:30, ideje is volt.

Ma nem hagyományos nap van. Vasárnap iskola volt, így a hétfőt a diákok megkapták szünnapnak. A szülők meg oldják meg persze. Viszont ovi ugyanúgy üzemel, mint eddig.

Megcsináltam a reggelit. Kakaó, kiflikarikákkal. Persze a kicsinek gondjai voltak vele. Túró rudit kért. Túró rudi viszont jelenleg nem volt a hűtőben. És innentől jött a balhé.

 

„Vegyél most azonnal!” „Nem is szeretsz!” Meg persze muszáj tombolni, rúgkapálni. Pont erre vágytam. Szokásos reggeli hiszti. A terv az volt, hogy felöltözünk, reggelizünk és mesélek a kicsinek. Míg gyorsan lezuhanyoztam, nézett egy mesét, minden flottul ment. Aztán beütött a krach, porszem került a gépezetbe. Finom kis sértéseket vágott a fejemhez, aztán kinyitotta az ajtót, hogy ő most világgá megy. A folyosó végéig jutott. Aztán lekuporodott a földre, felhúzta a lábát, szeme elé tette a kezét, és csak sírt, csak sírt.

„Szívem!” Mondtam csendesen. „Mi a baj? Tényleg azért vered szét a kanapét, azért hisztizel, azért mondod, hogy utálsz, mert nincs túró rudi?” Befogta a fülét. „Nem akarlak hallani.” és csak folyt, folyt a könnye. „Az a gond, hogy te mész oviba, a tesód meg nem megy iskolába. Igaz?” Szuper, megvilágosodtam. Akármennyire is akaratos, makacs, önfejű, ennyiért még ő sem balhézna. Talán. De így már érthető. Persze számtalanszor megbeszéltük. Ő tegnap volt itthon egyedül, ma a tesón a sor. Ráadásul vele sokkal többet van ilyen. Nagymamázik, vagy múltkor érte mentem ebéd után, hogy kicsit együtt legyünk. A nagynak is jár kis pihenés, neki is jár egy kis „most csak én vagyok anyával” idő. Cikáztak a gondolatok. És ha ő is itthon maradna? Miért lenne az baj? Oké, könnyebb egy gyerkőccel, mint kettővel, de hát mégis…  De az a helyzet, hogy neki sokkal több minden van megengedve. Jobban ki is követeli magának. Kiköveteli a figyelmet, azt, hogy vele foglalkozzam, hogy ő üljön az ölembe, hogy őt ölelgessem. Nem fair, Nem fair a naggyal szemben, akinek marad a megértő, csitító szerepkör. Ő egyszer sem balhézott azért, mert az öccse lóg, neki meg suliba kell mennie. Egyetlen egy hangot sem hallatott. Megérdemli, hogy most kicsit csak rá figyeljek.

Továbbra is ment a sírás.

Hogyan hassak rá? Hogyan győzzem meg? „Válassz kicsim! Vagy ma te is itthon maradsz, vagy pénteken te is mész oviba. Akkor az úgy igazságos?” Nem akart választani. Mindent akart. A pénteket feltétlenül. Az egy jó program, bolond lenne róla lemaradni. De akkor sem jó az úgy, hogy ő ma bemegy, a tesó meg nem…  Azért valamennyire talán mégis hatott a dolog, bár még sírdogált, bár még ment a hiszti. „Két lehetőség van. Vagy itt maradunk a földön, te sírsz én pedig megpróbállak csitítgatni, megnyugtatni, és ezzel elmegy minden időnk. Vagy most szépen megnyugszol, megreggelizel és közben tudok mesét olvasni, ahogy ígértem.”

Csodával határos módon beértünk. Közben még markolót is láttunk, úgyhogy megvolt a kompenzálás. Az öltözőben rámnézett: „veszel nekem majd fagyit?” és miután megígértem neki, hogy igen, boldogan ment be a szobába és már játszott is… Mintha mi sem történt volna. Mintha az elmúlt közel egy óra nem létezne. Ő bement, én meg magamra maradtam a gondolataimmal.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés