Cseti

Kell harcolni a tablet ellen?

Tablet gyerekkorban: tiltsunk vagy csak korlátozzunk? Esetleg hagyjuk vég nélkül játszani?


Besüt a nap a szobába és felmelegíti. Még csak reggel nyolc van, de már szinte forróság. Leülök puzzlezni, a gyerekek a földön épp dínó csatáznak. Jó így együtt, nyugalomban. Egy fél pillanatig egészen idilli a hangulat.

Aztán…

– Anya, 63%-on van a tablet. – Tablet. Olyan ez a szó, mint bikának a vörös posztó. Csak meghallom és érzem ahogy önt el a méreg. Reggel miután felkelünk, ez az első “tabletezhetek?”, és mikor este hazajövünk akkor is. “Nem, nem tabletezhetsz” “Csak egy kicsit, csak hagy küldjem el a sárkányokat, de most jött vissza és új tojást hozott! De unatkozom! Most miért nem lehet? Légyszi!” “Nem baj, unatkozz csak, nagyon jót tud az is tenni!”

 

– Nincs tablet. – Jön a kurta válasz.

– De anya!!!! Miért nem?

– Reggel már tévéztetek és játszottál a telefonomon. Mondtam, hogy a tévé, telefon, tablet, számítógép egy kutya.

– Tabletezni akarok!

Kitör a hiszti, a sírás, a könyörgés, a püffölés. Ki fogom dobni azt a szart! Nevetséges, hogy emiatt veszekedjünk és balhézzunk.

Pillanatok alatt ingerültté válok. Érzem, hogy hiányzik az a pár óra alvás az életemből. Az esti összebújás, együttalvás másnap mindig megbosszulja magát. Ilyenkor mintha tankkal mentek volna át rajtam. Sajog mindenem. Nyűgös vagyok. Igazából nem tudom, hogy a fizikai-, vagy a lelki fájdalom miatt, hogy megint fél hétkor keltettek. Duzzogok mint egy gyerek. Legszívesebben én is csapkodnék. Nem hiszem el, hogy hétvégén sem lehet aludni! Semmit sem utálok jobban annál, mint mikor nem hagyják, hogy kipihenjem magam.

Csinálnom kéne valamit ezzel a tablet problémával. Mondjuk lehetnék akár következetes is: hétköznap nincs játék, hétvégén fél-fél óra. De akkor mi lesz a békés zuhanyzó időmmel? Valahogy nem érzek elég erőt magamban, hogy feláldozzam.

Próbálom féken tartani. Megy az alkudozás, “még öt percet, már belekezdtem ebbe a csatába”. A másik oldalról pedig “azt mondtam kapcsold ki, elég volt”. Nem akarom eltiltani. Nem hinném, hogy ez a jó megoldás. Ma már ezt nem lehet. És nem csak azért, mert az “élet” egy jó része már a kiber térben zajlik, és nem zárhatom el ez elől. Hanem tudnia kell otthonosan mozogni a számítógép világában, biztonsággal kezelni a kütyüket. Ma már a gyerekek programozást tanulnak különórán. És az valahol ott kezdődik, hogy be tudja kapcsolni ezeket az eszközöket. Csak olyan könnyen beszippantja őket. Azt szeretném, ha játszana. Ha feltalálná magát. Ha építene, legózna, társasozna, rajzolna, ha be vagyunk épp zárva a négy fal közé. Szeretném, ha valós élményei lennének. Ha öt év múlva a barátaival nem online beszélgetne, hanem lemennének bandázni a játszóra. Vagy kimennének focizni. Vagy csak csámborognának. Talán a csapatsport majd segít valamit, talán annak még van némi visszatartó ereje. Talán ott valós kapcsolatokra is szert tud tenni.

Kattog a fejem. Közben a gyerek is beletörődött, hogy mára már elhasználta a kreditjét, és hív játszani. Pár perc béke telepszik ránk, egészen addig, míg a pici rá nem jön, hogy anya nem foglalkozik vele, és hangos visítás közepette fel nem hívja magára a figyelmet.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés