Cseti

Nevess magadon!

"Mert magam kigúnyolom ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el." /Cyrano de Bergerac/


Te tudsz nevetni magadon?

Eredetileg azokról szerettem volna írni, akik nem. Akik annak ellenére, hogy ők mindig humorizálnak másokon, vagy tele vannak érdekes történetekkel és könnyen lesznek a társaság középpontja, valahogy önmagukon egyáltaltalán nem tudnak nevetni, és különösen nehezen viselik, ha valaki rajtuk teszi ezt. Nem viseli el nárcisztikus egójuk, csupán a dícséretet.

Aztán továbbszőttem a gondolatot, és valahogy eljutottam a kritikákhoz, a kritika tűréséhez. Hogy állnak ők ehhez a kérdéshez, hogy állok én? Hadilábon, és mentem volna egyre jobban és mélyebben bele az ő személyiségükbe, megmártóztam volna benne egy jó nagyot, de akkor nem tudok a nevetésről beszélni, márpedig most arról akarok.

 

Régen, mikor olyan fogalmam sincs hány éves lehettem, valahol 11 és 14 között, elmentem egy agykontroll tanfolyamra. Sok minden nem ragadt meg az órából, ilyen fordulj befelé és zárd ki a hangokat gyakorlat rémlik, de arra világosan emlékszem, hogy tél volt. Mentem ki az épületből és egy szép nagyot zakóztam. Nem esett túl jól, hogy mindenki csak áll és röhög rajtam. Pedig biztos komikus lehetett. Persze nem annyira, mint mikor szintén télen a barátnőmmel mentünk az iskolába. Lejtős úton haladtunk, és egyszer csak megcsúsztam egy jeges útfelületen. Hátraestem és csúsztam lefelé, mint a szánkó. Félig egy kocsi alá. Szerencsére el tudtam kapni egy póznát, és így lógtam a semmibe, kezemmel tartva magam, miközben alattam a szakadék, az életem egy hajszálon múlt, és tudtam, ha elengedem beszippant az örvény, belémcsap a villám, megráz az áram, kettéhasad a föld. Legalábbis a filmekben így nézne ki a jelenet. A szél fújja a hajam, a kezem koszos, hét napja élelem és víz nélkül gyalogolok és „Cseti, tarts ki!!! Ne engedd el!” kétségbeesett kiabálás hallatszik. Az életben azonban nem volt semmi extra tunning, mégcsak aláfestő zene sem. Micsoda disznóság! Az már nem rémlik hogy nevettem-e a dolgon, de nagyon remélem, hogy igen. Mindenesetre a történet úgy zárult, hogy szépen kimásztam az autó alól és folytattam az utamat.

Az évek alatt Cyrano lettem. Nevetek, ha elesek, vagy ha valami hülyeséget csinálok. Olykor még fel is hívom mások figyelmét rá: „nézd, milyen kis szerencsétlen vagyok! Hát nem vicces? Hogy lehet valaki ekkora béna? Ha-ha”. Pont az ellentétét csinálom, mint a sárgavirágisztikus emberek. Nyilván ebben is van egyfajta védekezés. Ha én magam tudok viccet csinálni magamból, mások már kevésbé tehetik meg. Ha felnagyítok egy hibát, karikatúrát készítek belőle, azzal egyszersmind el is veszem az élét. Vagy jobban meg tudok vele birkózni. Segít az elfogadásban. Szóval ez kivételesen jó dolog.

Megnéztem, hátha létezik Cyrano effektus. A “magam kigúnyolom ha kell” az Orr monológban hangzik el, mikor Cyranonak azt mondják nagy az orra (óriási orra van). Erre harminc különböző sértést sorol fel bemutatván, mennyivel frappánsabban is lehetett volna az orrára megjegyzést tenni. Hát, én is ezt csinálom. Elesek, és csak nevetek, nevetek magamon.

 

Egyébiránt tényleg van olyan, hogy Cyrano effektus, de teljesen mást jelent. És vajon milyen témakörhöz kapcsolódik a kifejezés? Na vajon? Nem a társkereséshez egészen véletlen? Szerencsére az életnek is van humorérzéke.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés