Hett Ágnes

Levél egy energiavámpírhoz

Mert sokszor észre sem vesszük, hogy mi magunk is vérszívók vagyunk.


Kedves Vérszívóm!

Biztos vagyok benne, hogy sokat olvastál már a fajtádról. Ilyenkor kirázott a hideg, forgattad a szemed. „Isten őrizz tőlük!” – mondtad magadban. De eszedbe sem jutott, hogy esetleg te is közéjük tartozol. Ugyan nem értetted, vajon hogy lehet az, hogy a pár napja még oly kedvesen mosolygó kolléga most hirtelen megváltozott, és mintha kerülne is téged. Nem értetted, miért mondják le folyton a találkozóidat, különböző átlátszó ürügyre hivatkozva. De nem gondolkoztál el. Csupán mély depresszióba estél, majd kerestél gyorsan valakit a neten (engem például) és telesírtad a billentyűzeted, felidézve az elmúlt harminciksz év keserű pillanataival.

Miért is írom neked ezt a levelet? Nem, nem azért, hogy belédrúgjak, vagy hogy mégrosszabbul érezd magad. Komolyan. Nem akarlak bántani. Inkább felnyitni a szemed. Hogy változtass. Elmondani, amit tapintatból senki nem mondott még el neked. IDEGESÍTESZ!

Tudom, hogy így is pocsék az életed. Hogy bár lehetne nagyon jó is, de minek meglátni a szépet? Különben is, eleged van ebből a „hurrá optimizmusból”, „süt a nap”, „mosolyogj és visszamosolyognak rád”, és egyéb sláger szlogenekből. A világ egy sivár, kegyetlen hely ahová téged életfogytiglanra ítéltek.

Most végre örülsz, hogy valaki meghallgat, mert amilyen szívtelenek az emberek, senkit nem érdekel a mondandód. Most itt vagyok én! Aki csendben figyel, és próbál vigasztalni. Rámtaláltál, és zúdítod. Hogy ki vagyok? Teljesen mindegy. Egy fül. Lehetnék a pszichológusod is, de mennyivel egyszerűbb, kényelmesebb és olcsóbb az „ingyenes online lelkiszemetesláda” szolgáltatás.

Nem kímélsz. Nap mint nap elhalmozol a sirámaiddal.

Az elején, mikor még csak pár szót váltottunk, bevallom, megérintett az érzékenységed. A melankóliád. Néha velem is előfordul. Merengek az univerzum végtelenségén, a csillagokon, a honnan és hová kérdéskörön, az elmúláson. Jó ezt olykor-olykor megbeszélni másokkal is. OLYKOR-OLYKOR. De nem mindig és állandóan!!! És csak ezt!

Igen, az emberek sokszor felszínesek. Közönyösek. „Mily szomorú.” De muszáj ezt két percenként szóba hozni??? Muszáj, hogy a háborún, a szegénységen, a munkahelyi baleseteken, megcsonkított végtagokon, nemi erőszakon, gyerekbántalmazáson kívül ne legyen más téma?

Sajnálom hogy elcseszted. Sajnálom hogy megkeseredtél. Hogy kudarcot vallottál. De … nem érdekel. Nem ismerlek. Nem vagy a barátom, nem vagy a játszópajtásom, nem vagy még ismerősöm sem.

Nem érted, hogy egy idő után miért válaszolok flegmán. Miért nincs kedvem hajnali kettőkor még mindig arról csetelni, amit már vagy százszor megírtál. Hogy te mennyire magányosnak érzed magad, és egyedül vagy, távol az otthonodtól, és hiányzik az anyukád. A végén már szinte üvöltve írom, hogy „SZEDD ÖSSZE MAGAD, ÉS KÖLTÖZZ HAZA! NE KERESS TÖBB KIFOGÁST! ÉS LEGINKÁBB: NE NYAVALYOGJ!”

„Régen olyan kedves voltál. Most furcsa vagy”. Nincs olyan hogy régen! Két hete beszélünk. Azóta – a hatásodra – elkezdtem felkutatni a lehetséges öngyilkolássági módszereket.

Tudod, ismerem pár rokonodat. A „tudom, hogy el vagy havazva, de én csak mondom, mondom Józsit”, a „minden ember egy szemét, miért nem szeret engem senki Bélát”, az „annyira unatkozom esténként, nem baj hogy filmet nézel, kit érdekel Karcsi”, a „csak te értesz meg engem, olyan jó, hogy végre valaki meghallgat 0-24 – ben Gézát”, a „mindig mindent elemezzünk ki, és nem veszem észre, hogy már az agyadra megyek vele Gergőt”. Nehéz tőletek szabadulni. Népes egy családotok van.

Talán most érzéketlennek gondolsz. Hogy mondhatok ilyeneket? Hát nem látom, hogy szenvedsz? De igen. Látom. És hallom. Igazából mást se hallok. És sajnálom. Tényleg. De ne várd tőlem a megváltást. Kapaszkodsz belém… Az első jött-mentbe. Úgy teszel, mintha húzna le a mocsár. Szomorú kutyaszemekkel meredsz rám: „ments meg!” Könyörgöm nézz már le! Szilárd talajon térdepelsz, csak fel kéne állnod. Ehelyett te szaggatod le rólam a ruhát, szorítod a kezem, elgáncsolsz, hogy inkább én elessek.

Köszi, de ebből én nem kérek.

Kedves vérszívóm! Nem nyugtatlak meg. Nem mondom, hogy minden rendben lesz. Nem táplálom tovább az önsajnálatodat. Nem ölellek át. Elmegyek.

PS: Most már felállhatsz. Vége az előadásnak. A közönség hazament.


Post Author: Hett Ágnes

Hett Ágnes
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés