Cseti

Perspektíva

Néha nem árt más szemszögból, más távolságból is megnézni az életünket. Talán új megoldásokra bukkanunk. Észreveszünk valami olyat, amit egészen közelről nézve nem lehet meglátni.


Nem voltam egy vidám kamasz. Elszigeteltnek éreztem magam, és rettentően vágytam a szeretetre. Az elfogadásra, megértésre. Sok verset írtam akkoriban, melyek ma visszaolvasva ijesztőek hatnak. Mindenhol a fájdalmat és a pusztulást láttam. Az érzéketlenséget. Sivárságot. Sokszor képzeltem (reméltem) azt, hogy az életem nem más, csupán valaki álma. És egyszer felébredek…  Aztán kiderül, hogy az ébrenlét is csak egy álom… És így tovább. Sosincs vége ennek a spriálnak.  Ahogy Calderón de la Barca is írta:

 

 

Máskor a világot, mint babaházat láttam. Ahol óriások játszadoznak velünk. Egyszerű kis bábok vagyunk, kiket kényük-kedvük szerint rakosgatnak, alakítják a sorsunkat. Nincs beleszólásunk, bár hisszük. Közünk sincs hozzá.

Pár évre rá aztán, megjelent a Mátrix. És én nem gondolkoztam ezen többet. No, meg felnőttem. A filozófia háttérbe szorult, és más problémák kerültek előtérbe.

Néha elfelejtem, hogy milyen pici hangyák vagyunk. És hajlamos vagyok elmerülni életem kis mocsarában. És ha úgy adódott, hogy már benne vagyok, igyekszem jó alaposan meg is mártózni. Ilyenkor persze roppantul sajnálom magam. Hogy én szegény. És minden milyen kilátástalan. Leginkább a párkeresés… És mindenféle negatív gondolatok árasztanak el. Mindent sötéten látok. Elhiszem, hogy ez a valóság. Pedig a valóság az, amit mi teremtünk magunknak. Rajtunk múlik, vígjátékra ülünk-e be, vagy drámába. Én gyakran ez utóbbit választottam. Ebben láttam több szenvedélyt.

De ideje változtatni. Ez egy ócska, poros forgatókönyv. És egy idő után rettentő unalmas is.

Néha, mikor semmi nem jön össze, mikor kapok egy pofont, erre a képre koncentrálok. És sikerül felemelkednem. Egészen fel, jó magasra. És onnan nézem, kívülről az életem. A gondjaim. A hisztim. Mennyire apró. Mennyire jelentéktelen. Én is, a bajom is. A pillanat is. Mit számít, az a fél óra kellemetlenség, ha az életemet, mint egészt nézem?  Mennyiben meghatározó? Befolyásol bármit is? Egy goromba válasz, egy visszautasítás, egy arckifejezés, egy mozdulat. Nem leszek tőle más. Nem leszek tőle jobb, vagy rosszabb ember. Nem minősít. Nincs hatással a jövőmre. És ha ezt sikerül látnom, sikerül tudatosítanom, megnyugszom. És kevésbé görcsölök rá a jelenre. Olyan ez is, mint a meditáció. Ismerem az utam. Látom a célt. Mindig lesznek az ösvényen kiálló gyökerek, egy-egy élesebb kő. Megbotolhatok bennük. De az út attól még ott marad.

 

perspektiva.png


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés