Hett Ágnes

Vadászat

Vádaskodunk, indulatból, érzelemből reagálunk. "Igazságot" akarunk tenni, de nem mérjük fel a tetteink következményeit, sem azt, valójában jogunk van - e mindezt megtenni. Cikk a metoo után.


Miért fontos, hogy meg merjen szólalni aki ellen erőszakot követtek el? Miért fontos, hogy beszéljünk róla?

Azok a nők és férfiak, kislányok, kisfiúk, akik abúzus áldozatai lettek, gyakran nem merik bevallani, mi történt velük. Szégyenérzet társul hozzá, önmagukat hibáztatják, félnek, vagy éppenséggel az agyuk olyan mélyre eltemeti az emléket, hogy már nem is tudják, történt-e bármi, vagy sem. Csak a következményeit érzékelik. Szorongás, depresszió, megmagyarázhatatlan sírógörcsök, szexuális és párkapcsolati problémák (esetleg képtelenek a nemi érintkezésre, vagy párkapcsolatra), bizalomhiány. Ha mégis megszólalnak, vagy elhessegetik a problémát, vagy nem hisznek nekik. Megalázottságukban közönyt tapasztalnak, érdektelenséget. Esetleg agressziót, vádakat. Akikhez fordulnának, akiktől segítséget várnának, félresöprik őket.

Számukra a segítő csoportok, vagy az, hogy valaki nyíltan felvállalja, mi történt vele, mentőöv tud lenni.

Ha a dolgot ebből a szemszögből nézzük, nem tudjuk, akkor mi is a gond? Miért szúrja valaki szemét, hogy egész mozgalom szerveződött e probléma köré?

Ha azt nézzük, hogy teljesen mindegy miért (kihívó viselkedés vagy csak erőfitogtatás), de egy ember egy másik embert szexuálisan zaklat, megerőszakol az elítélendő. Én legalábbis elítélem. Ugyanúgy elítélem, mint a gyilkosságot, a rablást vagy bármilyen egyéb bűncselekményt. Csak itt nem anyagi kárt okozunk, hanem elsősorban lelki traumát. Olyan traumát, amit lehet, hogy egy életen át nem tud az áldozat feldolgozni.

Mikor azt mondom, „megerőszakolt a Józsi, mikor 17 voltam”, akkor én vagyok az áldozat és ő a bűnös. Igaz? Józsi ellen bírósági eljárás indul, a dolog 10 éve esett meg, bizonyítani nem tudja senki, de őt kirekesztik, meghurcolják. Megérdemli? Hát persze hogy meg, ez az agresszív állat! Ez az aljadék! De mi van akkor, ha mégsem Józsi volt? Vagy csak kitaláltam az egészet, mert így akartam könnyű bosszút állni, mert a Gizivel ment el a szalagavatóra és nem velem? Vagy mert én ugyan szerettem volna a dolgot, de ő nem?

Nem vagyok ügyvéd, sem rendőr. A nyomozás nem az én feladatom. Ember vagyok. Irtózom mindentől ami a másik ember ellen irányul. A gyűlölködéstől, a vádaskodástól, a másik megalázásától, bántalmazásától. Lelkileg és fizikailag egyaránt. A gyűlölet gyűlöletet szít és terjed. Már nem csak Józsit érinti, már Gizire is hatással van, a családjára, gyerekeire, ismerőseire. Ellentétes táborok alakulnak ki, már mindenki csak üvölt, ordít, és egy idő után azt sem tudjuk, miből is indult ki a mi kis belső háborúnk, de megállítani nem tudjuk. Ez zajlik most. Háborúzunk. Gyűlöljük a férfiakat, mert agresszívak, mert erőszakosak, mert kihasználnak, megaláznak, bántanak, és gyűlöljük a nőket, mert felszínesek, mert hazugok, mert becsapnak, mert megcsalnak, mert anyagiasak. Legalábbis valaki ezt mondta. Valaki ezt mondta egy férfiről, vagy egy nőről, akit ismert és mi gondolkodás nélkül elhittük. És már nem tudunk beszélgetni, már nem tudunk jót nevetni, már nem tudunk egymásra mosolyogni, mert mindenhol a hátsó szándékot keressük.

A vadászat ez.

A vadászat című dán fildráma remekül bemutatja, milyenek is vagyunk valójában. És mit okoz a #metoo.

A történet egy óvóbácsiról szól, akihez nagyon kötődik egy kislány. Mert otthon a szülei nem figyelnek rá, elhanyagolják, elfelejtenek érte menni stb., Lucas pedig játszik vele, hazaviszi, mikor látja, ott ácsorog az utcán. Olyan mint egy apa. Egy apa, akire a lány mindig is vágyott, de akit nem kaphat meg. Ír hát neki egy szerelmeslevelet. Mikor a férfi elolvassa, leül vele, megbeszéli (vagy próbálja), terelgeti, hogy a pajtásainak írjon ilyeneket. A kislány csalódik. Szomorú lesz. És úgy érzi, megalázták. És mikor el van keseredve és ezt észreveszi egy óvónő, és kérdezgeti mi a baj, mi történt, csak annyit mondd, hogy Lucas tehet róla. Aztán ez a pici hazugság tovább gyűrűzik. Eljárás indul, a kislányt meghallgatja egy pszichológus, és lényegében a szájába adnak szavakat, ami alapján megszületik az ítélet: Lucas szexuálisan zaklatott egy óvodást.

Az addig megbecsült férfi elveszíti az állását, a legjobb barátja (a kislány apja) többé szóba se áll vele. Ahogy halad előre a történet, szép lassan „kiderül” több gyereket is bántalmazott. Mert a gyerekek azt vallják, hogy levitte őket a pincéjébe, ahol volt egy piros kanapé, és ott… A falu egy emberként lép fel ellene. Először csak szavakkal támadják, később megverik, megrugdossák. Megölik a kutyáját. Nem szolgálják ki a boltban. Ellehetetlenítik. Aztán kiderül a nyomozás során, hogy nincs pincéje a férfinek. És végül a kislány is bevallja, soha semmi nem történt. Soha nem bántotta őt Lucas.

Mondhatnánk, happy enddel végződik a film, de a kétely mindig ott marad. Nem tudja tisztára mosni magát, ami megtörtént, nem lehet elfelejteni. És a gyűlölet benne marad az emberekben. Valakiben mindig.

Ami a vásznon zajlik, az van körülöttünk is. Ebben élünk. Ha egy férfi megsimogat egy kisgyereket (mert mondjuk ő a tanára, az edzője, a nagybátyja, az apja) akkor már felhorkanunk, és a gyerek elé állunk, elválasztva őket egymástől. Ha egy férfi egy hosszas, kellemes beszélgetés közben hozzáér finoman egy nő kezéhez, az már zaklatás. Ha a nő válaszul rámosolyog, akkor az felhívás és innentől kezdve bármit lehet vele tenni.

Védekezni kéne megtanulni. Kiállni magunkért. Felvállalni a hitünket, véleményünket, érzéseinket. Bátran elmondani, mit gondolunk. Ismerni a lehetséges veszélyeket, és tudni módszert arra, hogy elkerüljük. Összefogni.

A sárdobálás nem megoldás.

A gyűlöletkeltés soha nem is volt az.


Post Author: Hett Ágnes

Hett Ágnes
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés