Cseti

Kapcsolatfüggőség

„Gyöngyi vagyok és kapcsolatfüggő. 24 hónapja tiszta.” - Vajon megmérgezi-e az a kapcsolatot, ha az egyik fél kapcsolatfüggő? Lehet-e igazán önmaga, lehet-e társ egy kapcsolatban?


Hosszú, hosszú éveken át úgy rendezkedtem be, hogy a társamat tettem a középpontba, és mindent ő alá rendeltem. Nem akartam sehova sem menni nélküle. Semmit sem csinálni. Csak ő kellett. Nem számított, mire vágyom, mik az igényeim. Egyáltalán, ilyenek fel sem merültek. Mondhatnád, de ez tök jó dolog! Ez a szerelem, nem? – Hát azt hiszem, nem. De nézzük szépen sorjában, mi is a gond a fent említettekkel.

Először is: a társadra óriási terhet teszel ezzel. Egyrészt, ha te így viszonyulsz hozzá, akkor lehet, hogy hiába menne el a barátaival, szeretné magát jól érzeni, lelkiismeretfurdalása lesz, amikor megteszi, mert tudja, hogy te eközben otthon ülsz és tűkön ülve várod őt. Ha kellően erős egyéniség, akkor ez nem játszik, de úgy gondolom, az esetek többségében szépen lassan úgyis kialakul. Másrészt ha szomorú vagy, vagy bánatos, akkor őt fogod ezért okolni. Hisz ő a centrum, minden rajta múlik. Így a te kedved is. Ezért valószínűleg elkezded majd piszkálni, cseszegetni, megjegyzéseket tenni, bántani, ami pedig lassan, de biztosan a kapcsolatotok megromlásához vezet majd.

kapcsolatfuggoseg2.jpgMásodszor: bár kezdetben ez az alárendeltség (mert ez az) valószínűleg nem jelent még különösebb gondot, de ahogy múlnak az évek, szépen lassan azt veszed észre, valami nem kerek. Aztán egyszercsak rád tör a gondolat: a manó csípje meg, hát hol vagyok ÉÉÉÉN ebben a kapcsolatban? Egyáltalán milyen az életem? Nincs hobbim. Évek óta nem voltam sörözni a barátokkal. Még sportolni sem tudok elmenni! Nem jár nekem is mindez? Ki vagyok Én? Mi vagyok Én? Ezek a kérdések egyre hangosabban kezdenek visszhangozni a füledben, aztán egy szép napon robbansz. Lehet, hogy nem tudod megfogalmazni, pontosan mit is akarsz, csak azt érzed: ezt nem, így nem.

Jó esetben egy-két kapcsolat után felismered mi a probléma ezzel a “módszerrel” és változtatsz. Mert ezt bizony kedves barátom, Te rontottad el. Úgy ám. De nagyon.

Nem tudom, mi ennek a pszichológiája? Miért alakul ez ki? Talán azok a mindenki által ismert mondat az oka, hogy „az ember társas lény”. Vagy hogy „akkor vagy igazán boldog, ha van egy társad, akivel megoszthatod örömöd-bánatod”? Következésképp előtérbe tolakodik az a sztereotípia is, amely szerint ha egyedül vagy, akkor nem sokat érsz és örök boldogtalanságra vagy ítélve. Vagy talán azok a belénk nevelt ideológiák hibáztathatóak a problémáért, mint például a „légy jó kislány, szófogadó, illedelmes”, illetve “ha jót teszel akkor jutalmat kapsz, ha mást csinálsz mint amit mondanak akkor bünti van”? Esetleg ezek külön-külön vagy együtt? Esetleg a recepthez hozzájöhet még némi negatív életszemlélet, egy adag megfelelési kényszer, majd titkos összetevőként csipetnyi önbizalomhiány és bizonytalanság, és máris kész egy tökéletesen önállótlan, szabálykövető, életképtelen egyedet?

Állj! Mielőtt felhorkannál. Mindez nyilván sarkítás, nem ennyire egyszerű a dolog, és nem is teljesen igaz így… de mégis.

kapcsolatfuggoseg1.jpgA párom próbálkozott. Menjek, csináljam azt, amit szeretnék. „Kapok” pár órát, amit otthon azzal tölthetek el, amivel csak akarok. És mit érzetem? Na mit? Örömöt? Hurrá, végre törődhetek magammal? Nem. FÉLELMET! ELHAGYATOTTSÁGOT! – Most akkor mihez kezdjek? Mit csináljak? Rettegtem.

Aztán különváltak útjaink.

Mit tesz ilyenkor egy igazi kapcsolatfüggő? Talán nyalogatja a sebeit? Vagy belekezd valami nagyon másba, mint amit eddig csinált? Körbejárja a világot? Elköltözik más országba? Pszichológushoz fordul? Megpróbálja összekaparni magát? – Nem! Mint az őrült azonnal regisztrál egy vagy több társkeresőre, hogy betöltse a hirtelen keletkezett hiányt.

Én is így tettem, de szerencsére nem sikerült párt találnom.

De miért is mondom ezt? Miért szerencsére? Talán olyan jó dolog szinglinek lenni? Ez a jövő? Ez a “menő”? Légy egyedül, valósítsd meg önmagad? Minek neked társ?

A hangsúly az utolsó szón van: társ. – Hogyan lehetnék én bárkinek méltó társa, míg csak rátelepedni tudok? Hogyan lehetnék méltó társa, ha önmagamban képtelen vagyok jól érezni magam? Hogyan lehetnék méltó társa, ha nem vagyok egy teljes, erős és saját magában is biztos személyiség, hanem csupán egy gondozásra és állandó felügyeletre szoruló kis növénypalánta?

A szingliségemre úgy tekintek, mint egy tanulási folyamatra. Egy olyan útszakaszra, ami segít abban, hogy egy későbbi párkapcsolatban egészségesebben tudjak működni. Időre, ami lehetőséget ad, hogy magammal legyek. Hogy megtanuljam élvezni azokat a pillanatokat, mikor egyedül vagyok. Megtanuljam tartalommal megtölteni az üres órákat. Hogy igazán megismerjem magam, és ne “zavarjon” ebben semmilyen külső, befolyásoló tényező. (Talán Te is ismersz olyat, aki azt a zenét hallgatja, amit a párja. Olyan ruhákat hord, amik a párjának tetszenek. Olyan tevékenységeket űz, amit a párja szeret. Az az ember, aki mint egy kaméleon, változik aszerint, ki veszi őt körül.)

Életemben először kerültem olyan helyzetben, ahol nem kellett más felnőttnek megfelelni (a szüleimnek, a páromnak), másra koncentrálni, mástól „engedélyt kérni”. Csak én lettem. Azt csináltam, amit akarok. Ha úgy tetszik éppen, akkor semmit.  És rájöttem, milyen hihetetlenül fontos ez az idő. És milyen hamar eltelik. Kezdtem felfedezni, mennyi mindent lehet csinálni. Kezdtem odafigyelni magamra, rájönni, mik azok a tevékenységek, amik feltöltenek, amik kikapcsolnak. Kezdtem értékelni az egyedüllétet. És arra is rájöttem, az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Mert a magányosság nem attól függ, van-e párod, vagy nincs. A magány belülről fakad.

Én nem lettem felnőtt, mikor betöltöttem a 18. születésnapomat. Most váltam azzá. Most válok azzá.

Igen, még mindig vágyom egy kapcsolatra. Ez mit sem változott. De már nem azért, hogy valaki minduntalan fogja a kezem, hanem hogy végre társa tudjak lenni.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés