Hett Ágnes

Anyám, NE borogass!

A madármama kilöki a fiókáját a fészekből, hogy megtanuljon repülni. Az anyák meg odaszögezik őket.


Egy: anyának (elnézést az apáktól) lenni k.nehéz feladat. Az ember kiteszi szívét-lelkét, aztán felnő az a büdös kölök és mit mond? „Csak olyan ne legyek, mint az anyám!” Hát ez a „hála”, kérem szépen.

Kettő: anya és gyereke közötti viszony, akármennyire is igazságtalan, nem egyenrangú kapcsolat. Az anya (tisztelet a kivételnek) mindig többet ad. Ebből következik, kevesebbet kap vissza.

Három: anya és gyereke nem barátok. Akármennyire is jó a viszony, ne áltassuk magunkat! Ne keverjük össze a dolgokat! A barátaimnak sokkal több mindent elmesélek, sokkal több mindent csinálunk együtt. Néha kicsit több bort iszunk, és hülyeségeket beszélünk és kicsordul a könnyünk a nevetéstől. Kitárgyaljuk a pasijainkat. Ezt anyával nem!!! Már elnézést, de anya pasija az én apám. Nem akarok tudni az ő izé… Na, nem! Viszont… anyából csak egy van. Néha nem értünk egyet. Néha összeveszünk. Néha azt érzem, egy világ választ el bennünket. Néha haragszom rá. Néha puffogok miatta. És néha rájövök, pont ugyanazt csinálom, mint ő. De mindig számít. Mindig fontos. Mindig anya.

Na de miért is írok anyákról? Hát… többek közt én is az vagyok. Eddig ujjal mutogathattam. Most itt a remek alkalom, hogy visszakapjam. Eddig könnyedén ráfoghattam a gyerekkoromra valamit, ami a felnőttkoromban félresiklott (ki tudja, lehet, hogy világhírű artistaművész lennék, ha beíratnak valami cirkuszképzőbe… de ők bezzeg! Hát figyeltek erre? Hát számba vették ennek a lehetőségét? A fityfenét), most meg itt egyensúlyozok a „jó anya kötelén”. Csináljam jobban, ha tudom!

De a valós indok egy film. Úgy kúszott fel az inger bennem, hogy papírra vessem az idegesítő anyákról a gondolataimat, mint refluxusoknak a gyomorsav. Nem bírom visszatartani, el kell mondanom: igen, vannak olyan anyák, akik az ember agyára mennek. Akik annyira nem tudnak betelni az ő kicsikéjükkel, hogy még ha már réges régen felnőtt, akkor is bele akarnak szólni az életükbe. Minden pillanatukról tudni akarnak. Mindenről van véleményük és addig kérdeznek, míg előbb-utóbb el nem mondod, aznap mit csináltál, hova mentél, kivel voltál, hányszor, milyen színű bugyi van rajtad, és „hogy vehettél fel pirosat, mikor a szemedhez a kék áll jól csillagvirágszálam”. „Eszel rendesen? Vigyek enni? Ne felejtsd el befizetni a számlákat, két hét múlva van a határidejük! Ez a fiú nem neked való, nincs egy tisztességes szakmája. Jobban tennéd, ha többet, kevesebbet, mást ennél.” Vannak anyák, akiknek semmi nem jó. Nem jó, ha zsemlét veszel, mert a kenyér az jobb. Ha virág van az asztalon, mert a virágnak a helye a kertben van. Nem jó ha mosolyogsz, mert este 9 után nem illik, és nem jó ha szomorú vagy, mert miért kell neked mindenki kedvét elrontani? Vannak anyák, akikről ha hallok, összeteszem a két kezem, hogy az enyém nem ilyen..

anyos.jpg

Anyu sokszor szomorkodott, hogy milyen jó XY-nak, mert bezzeg az ő gyereke minden nap felhívja. De nekem ez mindig is furcsa volt. Furcsa, amikor egy harmincéves „gyerek” folyamatosan telefonál és be/elszámol. Lehet, hogy anyunak ez néha fáj, de valahogy egészségesebbnek érzem a mi kapcsolatunkat, mint azokét, akik sülve-főve együtt vannak. A kismadár kirepül. Ez van. Ha meg még mindig a fészekben csücsül, akkor ott valami nem kerek. Mostanában sokszor hallottam, főleg férfiaktól, hogy mennyire kivannak, hogy anyóspajti mindenbe beleüti az orrát. Hogy mindig ott van. Hogy mindig menni kell hozzá, jópofizni. Ilyenkor igyekszem megnyugtatni őket „ne aggódj, lebabáztok és oda is költözik”. Na de mégis honnan jönnek az anyósviccek, hm?

Mint jövendőbeli anyósjelölt, így 2018-ban ünnepélyesen fogadom (ha már január elsején nem tettem meg)

  1. Igyekszem a saját életemet élni. Saját célokkal, saját tartalommal megtölteni.
  2. Igyekszem tiszteletben tartani a gyerekeimet, a privát szférájukat. Azt, hogy az ő életük az övék, nem az enyém, és pláne, hogy nem én vagyok benne a főszereplő.
  3. Igyekszem bízni bennük. Bízni, hogy ha hibáznak, abból tanulni fognak.
  4. Igyekszem őket önálló személyként kezelni. Hagyni, hogy maguk oldják meg a problémáikat.
  5. Igyekszem nem „jobban tudni”.
  6. Igyekszem „csak” szeretni, „csak” ott lenni. Örülni, ha látom őket, ha beszélünk, de nem röghöz kötni. Törölni az olyan kezdetű mondatokat, hogy “mi lesz velem, ha te elmész”, “én mindent értetek tettem”, “hát már nem szeretsz?”, “egy anyának a gyereke mindig a gyereke marad.”
  7. Igyekszem majd a barátnőiket nem 1000 pontos pontrendszer alapján kielemezni. Igyekszem észben tartani, hogy nem nekem kell, hogy megfeleljenek, hanem nekik.

 

Ugyan a fiúk még picik, és „hol van az még, mire ők a lányok után járnak? (vagy a lányok járnak utánuk)”. De már most önálló kis személyiségek. Nem az én tulajdonaim. És legfőképp nem az én meg nem valósult álmaim majdani megvalósítói.

Vajon ezt 20 év múlva is észben fogom tartani? Vagy lesz mellettem valaki, például egy jó barát, aki olykor-olykor figyelmeztet, hogy „HAGYD MÁR BÉKÉN!!!!” Bár… ha jobban belegondolok, nem  a fiús anyukákkal szokott gond lenni. Úgyhogy talán megúszom.

A film amin felhúztam magam, a „Férjhez mész, mert azt mondtam.” Azt hiszem, ha olyan lenne az anyukám, mint a főszereplő, már nem beszélnék vele.

Nos, Kedves Olvasó, most rajtad a sor, hogy válaszolj. Tedd a szívedre a kezed, és valld be őszintén:

1. Mit fogadtál meg gyerekként, milyen szülő NEM leszel?
2. Sikerült betartanod?
3. Milyen a te viszonyod az anyukáddal?
4. Milyen anyós rémtörténeteid vannak? Ha egyáltalán… Mi az ami téged nagyon, nagyon, nagyon zavarna?

Post Author: Hett Ágnes

Hett Ágnes
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés