Cseti

Válni vagy nem válni

Komoly döntés egy életre szólóan elkötelezni magunkat valaki mellett, épp ezért amikor a döntésünk kudarcával kell szembenézni, az legalább ilyen komoly munka. Feltenni a szükséges kérdéseket magunknak, őszintén válaszolni; szembenézni mások gyakran előítéletes véleményével, és azzal, hogy a gyerekeknek mit fog jelenteni mindez. Egy történet, egy reflexió - én így küzdöttem meg mindezzel.


Miért váltam el annyi év után? Nehéz kérdés, de igyekszem objektíven (mivel nő vagyok, érzelmi alapú, ezért ennek megvalósítására vajmi kevés esélyt látok) és nyavalygásmentesen összeszedni, miért választottam a külön utat.
Hozzátenném, annak a híve vagyok, hogy először tegyünk meg mindent azért, hogy megoldjuk a problémákat. Először is, vegyük észre azokat! (A dolog már itt sokszor elbukik.) Aztán változtassunk! És ha nem megy, kérjünk külső segítséget! Beszéljünk, sokat! Próbáljunk újra egymásra találni! Csináljunk kettesben programokat! Stb.
Persze az lenne a legjobb, ha egy kapcsolatért nem akkor kezdenénk el kaparni, amikor már vége, hanem folyamatosan tennénk érte. De ez csak zárójeles megjegyzés.

Az a helyzet, hogy baromi könnyű ítélkezni… Ismeretlenül. ” Elváltál?” „Te is csak a pénzre hajtottál mi?” „És a gyerekeid? Apa nélkül fognak felnőni!” ”Mert mostanában sokkal egyszerűbb eldobni valamit, mint megjavítani!” ”A könnyebbik út…”

Igen, bevallom: “Ördögi tervet eszeltem ki 11 évvel ezelőtt. Behálóztam egy férfit, rávettem, vegyen feleségül, és csináljon nekem két gyereket. Közben elhitettem vele, majd jobb lesz nekünk egy nagyobb lakásban, és mikor mindez megvolt, dobtam. Véletlenül sem volt a dologban szerelem, hit, ragaszkodás, tisztelet, remény, boldogság, őszinteség… és a végén fájdalom. Ja, és én végig csak költöttem a pénzt, mert hát dolgozni nyilván büdös nekem. És nem, nekem cseppet sem fájt, hogy vége. Én csak megráztam magam, és mentem tovább. Igen, pontosan így történt!!!”

Mielőtt a végső elhatározásra sor került volna, számtalanszor lefuttattam a fejemben, a „milyen példát mutatok a gyerekeimnek” c. forgatókönyvet. Mi lesz velük? Mi lesz, ha nem CSALÁD-ban nőnek fel?

Fordítva a kérdés: mi lesz velük, ha azt látják, hogy anya és/vagy apa mindig szomorú, levert és ideges? Mindig türelmetlenül szól hozzájuk, mert a belső feszültségek, az idegi kimerültség nem enged meg mást? Milyen, mikor rajtuk vezetik le a felgyülemlett stresszt? Milyen példa az, hogy megalkuszunk? Hogy hazudjuk, hogy jól vagyunk? Mit tanul meg a férfi-női szerepről? Hogy hogyan kell a másikkal bánni, szólni hozzá. Figyelni rá. Szeretni őt.
Azt mondják, a gyerek akkor boldog, ha a szülei is azok. Persze ehhez is idő kell. És ez nem jelenti azt, hogy ne hallanám: „apa kell”. De szerencsére apa közel van, nagyon közel. És ilyenkor felhívjuk. És néha átugrik, hogy olvasson egy mesét, vagy adjon egy gyógypuszit a fájó lábra. Nem tudom egyébként, ez mennyire jó. Inkább „szigort” kéne tartani, hogy ez apa napja, ez meg anya napja? Vagy nem gond, ha néha egybefolyik a kettő? Alakul. Változik. Tökéletes megoldás nincs. Figyelni kell. Figyelni egymásra, egymás igényeire. Mind a négyünkére.

Nem haraggal jöttem el. Nem gondoltam, hogy ez az ő, vagy az én hibám lenne. Így alakult. Egy kapcsolat sosem az egyiken vagy a másikon múlik. Amennyire én benne vagyok a dologban, annyira ő is. Ezért nincs értelme azoknak a tipikus mondatoknak, hogy „azért váltunk el, mert ő megcsalt”. Vagy „túl sokat vittem én a hátamon”, „nem tekintett partnernek” stb. Ez egy TÁRSAS-JÁTÉK. A fentiek nem az okok, csupán következmények.

Szóval miért? Erre nincs rövid válasz. Rengeteg elkövetett hiba, meg nem oldott probléma góccá gyúrva, mely a gyerekvállalás után előtört. Nem a gyerek MIATT. A megváltozott életkörülmények hozták magukkal a robbanást. Tipikus jelenség… sajnos. Próbálj meg pár hónapig nem aludni és nézd meg, milyenek lesznek a reakcióid! Mint egy idegbetegé. Mindenen felkapod a vizet, mindenen kiakadsz. És ez csak EGY példa. Azoknak is kemény próbatétel ez az időszak, ahol minden mindig szép és jó volt. Ha viszont szimplán „csak” egy jó kapcsolatban éltél (azaz kötöttél addigra már pár kompromisszumot), és nem egy tündérmesében, akkor akár végzetes is lehet. Gyerek voltam, mikor a történetünk kezdődött, időközben pedig felnőttem. Más lettem. Más ember. Nem rosszabb, vagy jobb. Csak más. És ez a másik én már nem tudott boldog, kedves, szerető partner lenni a társa számára. És ezen a ponton már nem volt tovább.

Konkrétumokat felesleges elmesélni… Minden történet más és más. Más a tanulsága. A lényeg, hogy ki-ki vonja le a magáét. Nézze meg, milyen hibákat követett el (ő! És nem a másik… az a másik dolga), és tanuljon belőle!

Fröcsögni pedig mindenki tud.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés