Cseti

Válás gyerekszemmel

A válás legnagyobb vesztesei a gyerekek. Lehet segíteni és hogyan, hogy szeretve érezzék magukat és lelkileg túléljék ezt az időszakot? Mit élnek ők át? Mit tehet a két szülő, hogy segítsenek nekik?


Már most be kell vallanom, nem fogom tudni a címet teljesíteni. Bárcsak tudnám! Bárcsak el tudnák mondani, pontosan mit éreznek, mi zajlik bennük, én meg papírra vethetném! Milyen egyszerű lenne. Egyszerűbb. De csak sejtéseim vannak, tippjeim. Tapasztalataim. Ezt osztanám most meg.

Tekintsünk el attól az apróságtól, hogy hivatalosan nem váltam el. A gyerekek nem kérnek papírt. Ők csak azt látják, hogy apa és anya külön élnek. Hogy volt a család, mindenki mindig elérhető volt, és most valaki mindig hiányzik. Felborult a rend. És nem értik: miért? Persze, volt, hogy kiabáltunk és én sírtam. Máig emlékeznek rá. De ez már ok?

Azt hittem, a nagyot fogja jobban megviseli. De talán az ő világképe stabilabb volt. A kritikus években megkapta az otthon melegét, kialakult a biztonságérzet. Tudja, hogy akár így, akár úgy vagyunk, szeretjük őt, számíthat ránk. És ha „apa jöjjön át mesét olvasni”, akkor apa átjön, és olvas egy mesét. Betakargatja, megpuszilja, talán még mellé is fekszik és megvárja, míg álomba szenderül.

A kicsi mindig anyás volt. Akaratos, szabadelvű. Megy a maga feje után. Áh, legyintettem (reméltem), ha valaki, hát ő biztos könnyen veszi ezt az akadályt. Mekkorát tévedtem!

Az első év hasonlított egy kisebb kiránduláshoz a pokolba. Nem tudhatom biztosan, hogy a rendszeres egymásnak feszülésünk Áron temperamentumából, vagy a kibillent egyensúlyból adódott-e. Ő is szenvedett, én is szenvedtem. Miközben próbáltam mindenhol állni a sarat, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, szorgos kis hangya lenni, szerető anya, magabiztos nő, csak kóvályogtam, és kerestem helyem a világban. És azt hiszem, ezzel ő is így volt. Költözés, ovi kezdés… és „apát akarom!!!”. Hiába tettem ki a lelkem, hiába öleltem, vigasztaltam, apa, csak apa kell. És én nem apa voltam. Megfogalmazni még nem tudta mit érez, mit gondol, így hát megmutatta. Tört és zúzott. Lesöpört mindent az asztalról, dobálta a dolgokat. A földre vetette magát és úgy ordított, üvöltözött vagy egy órán át. Beszélni nem lehetett vele, szülői szigort alkalmazni meg teljesen téves út. A büntetés, csak még nagyobb haragot szított. Ütött, vágott, rúgott. Sokáig nem tudtam mit kezdeni vele. A tehetetlenség megbénított. Gyűlöltem az estéket és a reggeleket. Úgy éreztem, nem bírok még egy ilyen patáliát elviselni. Aztán lassan kezdtem megérteni őt. Hogy ő sem tudja, miért csinálja. Hogy miért borul ki attól, ha a piros és nem a rózsaszín pohárba kapja a tejet. Csak azt érzi, hogy valami nincs rendben. Hogy valami más. Hogy a világ fordult egyet, és ami régen a biztos volt, ma már a bizonytalan. A félelem. A kétségbeesés. Egyet tehettem. Ölembe vettem, és szorítottam magamhoz. Simogattam, puszilgattam. És megnyugodott. Csimpaszkodott a nyakamba, mint egy kis majom, és nem engedett.

És miközben mi párbajoztunk, a nagy… ő sem értette. Csendben hallgatott, vagy próbált segíteni. De ilyenkor csak pofonokat kapott. Az öccsétől. „Rossz ez a világ! Igazságtalan”. Fakadt ki sokszor. Kevesebbet foglalkoztam vele. Annyira lekötött a csatározás. És olyan hálás voltam, hogy megérti. Ő, akire mindig lehet számítani, akinek meg lehet magyarázni a dolgokat… Nem voltam fair. Nem hagytam, hogy gyerek legyen. Tudattalanul. Persze volt játék, volt móka és kacagás. De mégis elvártam, hogy ő legyen a NAGY. Pedig még kicsi volt… Még mindig az.

Túléltük az első évet. Ilyen a fajtánk. Mindent túlélünk. Megvívtuk a csatákat. Lenyugodtunk. Áron is más utat választott az önkifejezésre. Tombolás helyett többet fest. És festet. Tehén, zebra, lovacska családot. Egy apát, egy anyát, egy Marcit és egy Áront. Már nem mondja, hogy „apa, apa, apa!!”. Csak felveti, úgy mellékesen, hogy esetleg én is ott aludhatnék… néha. És ha apa elmegy, és ad nekik puszit, rászól, hogy „anyának is”. Ha pedig sütit sütünk, egy kicsit biztos félre tesz… hogy apának is jusson. Ritkán, de vannak közös programok. Vasárnapi reggelizések. Mind a négyen, együtt. Nem követjük az elterjedt “utáljuk egymást és fújunk a másikra” szokást. Apa elmegy a piacra, aztán beugrik, hoz egy kis gyümölcsöt. És akkor marad egy rövid időt. Vagy ha versenye van, kimegyünk a fiúkkal, és hangosan szurkolunk. Vagy ha hiányzik, felhívjuk, és beszélünk vele… vagy csak elmeséljük, a “Levi megint azt mondta, hogy bi-bi-bí, neki több pirospontja van”. Nem élünk együtt, de egy család vagyunk. És ezt remélhetőleg a fiúk is tudják, érzik és segít nekik.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

7 Hozzászólás : "Válás gyerekszemmel"

avatar
  Feliratkozás  
Újabb Régebbi Népszerűbb
Visszajelzés
asdasd
Vendég
asdasd

Mi volna, ha váltott elhelyezéssel nevelnétek? Úgy mindkét szülő lenne a gyerekekkel. Heti vagy kétheti váltás. Arra az időre, amíg apával van, neked könnyebb az élet, utána meg csere. És máris nincs elszakítva az apától.

tomi1815
Vendég
tomi1815

Tudom ,hogy furcsa amit írok ,de nem lehetne együtt ,mint régen ……Nem feltétlenül mint apa és anya hanem mint két nagyon,nagyon jó barát ?Az én szüleim is elváltak, felnőttem,de nem felejtem el soha milyen rossz volt várni mikor jön apám.