Cseti

Jöttem a pofonomért


Nő: És hiába mondtam neki, hogy egész nap dolgoztam, és azt sem tudtam hol áll a fejem, tébolyda volt aznap a munkahelyen. Még pisilni sem tudtam kimenni. Alig vártam, hogy hazaérjek, és egy picit lepihenjek. Veszekedtünk. Elfelejtettem kenyeret hozni, pedig már előző nap is mondta, és éhes volt és nem volt mit ennie. Tudja milyenek ilyenkor a férfiak. Ha éhesek… Kijött a sodrából. Fájt az a pofon. És nem tudom, mit tegyek, próbálok a kedvére tenni, de olyan apróságokon is felhúzza magát.

Dr: Ön szerint ez APRÓSÁG? Nem volt otthon kenyér! Kisasszony, maga ennyit nem tud megtenni a barátjáért? Maga nem is szereti őt! Teljességgel figyelmen kívül hagyja az igényeit. Mondja, mikor szeretkeztek utoljára?

Nő: Tényleg úgy véli, hogy az én hibám? De…

Dr: Ne mentegetőzzön! Válaszoljon! Tudta, hogy nincs otthon kenyér, vagy nem?

Nő: Tudtam.

Dr: Mégis a pihenést választotta. Hát milyen TÁRS maga? (…) Most, hogy rávilágítottam az igazi okra, van még kérdése?

Nő: Nincs. Nincs több. Igaza van, megérdemeltem. Éhes volt és én cserbenhagytam.

Dr: Így igaz. És most idejön, és elfecsérel az életemből egy órát a felesleges sirámaival. Miközben pontosan tudja, hogy megérdemelte azt a pofont. Maga senkire nincs tekintettel. Panaszkodik, itt sír, várja, hogy megvigasztaljam. Nem, nem fogom megvigasztalni. Most nagyon feldühített. Tudja ön, mi a legdrágább az életben? Az idő! És ön az én időmet rabolja.

Nő: De én fizetek ezért!

Dr: És úgy véli, mindent megvehet? A drága ruháitól kezdve mások türelméig és jóindulatáig?

Nő: Nem. Nem vehetem meg. Sajnálom. Tényleg. (…)

Dr: Akkor most nézzük meg mi történt itt, rendben? – Zavart csend áll be a rendelőbe. Az eddig emelt hangon beszélő doktor hátradől székében. Nyugodt és kiegyensúlyozott. A nő kényelmetlenül fészkelődik. Vállai előrebuknak, tekintetét félénken a vele szemben ülő férfire emeli. – Ön eljött egy orvoshoz. Elmondta, hogy mi történt. És én egy fél pillanat alatt meggyőztem, hogy a párja agresszív viselkedése teljesen normális, mi több, én is azzá váltam. És ön mit tett? Fülét-farkát behúzva a bocsánatomért esdekelt, ahelyett, hogy rám csapta volna az ajtót. Akkor most álljon szépen oda a sarokba, és maradjon ott tíz percig.

Nő: De az előbb…

Dr: Kisasszony. A maga komfort zónája az, hogy bántsák. Ön ebben érzi jól magát.

Nő: Ez nem igaz. Nem érzem jól magam. Én nem…

Dr: Nem tud változtatni. Akármit csinál, mindig ugyanaz történik. Házhoz jön a pofonért. És ha megkapja, még szépen meg is köszöni. Elgondolkozott már, vajon miért van ez? Elgondolkozott azon, vajon hogy érezné magát, ha a párja azt mondaná önnek „Drágám, ne aggódj, csodálatos amit a munkádban véghezviszel. Leszaladok a boltba, hozok kenyeret. Pihenj csak.”? Pánikolna. Megőrülne a lelkiismeretfurdalástól, mert úgy érezné, becsapta őt. Hogy ön nem érdemli meg a megértést és kedvességet. Mert ön ROSSZ. Maga szófogadatlan, engedetlen kislány volt, akinek JÁR a büntetés. A párja csak megadja önnek azt, amire igazán vágyik: a feloldozást.

Nő: Én ezt nem akarom. Én nem tettem semmit…

Dr: Semmit nem tesz. Pont ez a baj.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés