Cseti

Anya, nekem is mondd azt


Marci volt a “prototípus”. Már pici babaként is azt csinálta, amit kell: evett, aludt. 3 hónapos korától csend volt éjjelente. Okos, szép, ügyes… Minden anya álma. Olyan, aki után az ember bátran vállal még egy gyereket, mert az ilyen csemete mellett az élet csupa öröm és boldogság. És valóban.

Aztán jött Áron. Ő az, aki ha próbálom nevelni, fegyelmezni, csak rámnéz és kiröhög. “Mit gondolsz? Majd azt csinálom amit te mondasz??? Hát hol élsz?” Ezt persze nem közli velem… nincs rá szüksége. Nem volt olyan tipp, amit ki ne próbáltam volna. Semmi nem használ. Olyan, mint egy hurrikán. Pusztít. Az étkezőben a székeket már ki kellett cserélnem, mert addig csapdosta őket a földhöz, míg teljesen tönkre nem mentek. Viszont ha nevet…. Ó, ha nevet akkor az ember szíve csordultig telik. A memóriájában meg rövidzárlat keletkezik és töröl minden előzményt.

Volt időszak, ami rendszerint a következőképp zajlott: Áron követelt valamit, én ellenálltam. Erre ő felforgatta a lakást. Rombolt. Tört-zúzott. “Akkor most tegyél rendet”. Egy órán át hisztizett, üvöltött, kiabált(unk), csapdosott, a földön fetrengett. Végül mint amit elvágtak, abbamaradt a rémálom, ő felkelt és szépen visszapakolászta a dolgokat a helyükre. Utólag nézve megérte az idegösszeomlás, ami akkoriban kerülgetett. Most, ha valamit le akar seperni, csak finoman megjegyzem, hogy „te teszed vissza”, és erre ő nem dobál, hanem óvatosan leteszi. Jobb esetben megáll a levegőben a keze. De az a periódus telis-tele volt „ne csináld”, „nem szabad”, „Áááááron!”, „ne verekedj”, „szégyelld magad”, „most menj innen”, „elég volt!” stb felkiálltásokkal. Olyat is mondtam, amit később nagyon megbántam, és csak remélem nem okoztam vele semmiféle érzelmi sérülést.

Egyik este teljesen kiverte a biztosítékot. Marci kérte, hogy kártyázzunk a világítós fekete péterrel. Megígértem, hogy majd az ágyban. Megvolt a pancsi, fogmosás, Áron közbe üvöltött mint a sakál, már nem is tudom miért és mennyi ideje. Nekem mindenesetre soknak tűnt. Nagggyon soknak. Alig vártam, hogy letegyem őket, lekapcsoljam a villanyt, elaludjanak, csönd legyen és én végre egyedül legyek. Így mikor betekartam a fiúkat, mondtam a nagynak, hogy ne haragudjon, de totál kivagyok. Ő pedig megértette. „Büszke vagyok rád, köszönöm” rebegtem hálásan neki, majd megöleltem. Milyen jó, hogy ilyen nagy segítségem van nekem. Hogy számíthatok rá, hogy ilyen elfogadó és empatikus. És miközben ezek a mondatok cikáztak bennem, a kicsi, aki előtte szétszedte a lakást, aki úgy éreztem, pokollá tette az este minden egyes másodpercét, szipogva, csendesen megszólalt: „nekem is mondd azt”.

Hirtelen beszippantott az űr. Hiába tanultuk meg általános iskolában a Lóci óriás lesz c költeményt, csak most nyert értelmet. Itt van ez a kicsi fiú, három éves, és mást sem hall, csak hogy NE, NE, NE, NE! Csak szitkot, veszekedést, miközben ott a tesó, akit dícsérnek, akivel példálóznak. Mit érezhet? Mennyi feszültség, szorongás lehet benne? Talán az ő hibája, hogy nem tudja megfogalmazni pontosan, mi a baja? Hogy nem tudja elmagyarázni? Lehet hogy fáradt. És éhes. És fél. És bizonytalan. És pici…. Mi minden járhat a fejében? Én meg mást sem teszek, csak be akarom törni, szabályok közé kényszeríteni, „helyes viselkedésre” oktatni, ahelyett, hogy próbálnám megérteni őt. Hogy mikor kiborul a karjaimba venném és elmondanám, milyen hihetetlenül és végtelenül szeretem, és bármit tegyen, bármi történjék is, én itt leszek, és vigyázok rá.

És akkor felé fordultam, megsimogattam az arcát, és könnyes szemmel odasúgtam neki: „büszke vagyok rád”. Ő pedig boldog volt, mellémbújt és elaludt.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés