Cseti

Tüskék

Lelki sebeket szerzünk életünk folyamán. Nők férfiaktól, férfiak nőktől. A közéleti szereplők közül néhányan, a média, a szórakoztatóipar erre időnként ráerősít. Hogyan élünk mindezzel együtt? Önközpontúan, sebeinkre figyelve bezárkózunk, vagy bátrak, megértőek, másokra nyitók leszünk-e? Lesz újra egység férfi és nő között, vagy fokozódik a nemek háborúja?


Vajon mikor szereztük az első tüskét, mely azóta is minden egyes alkalommal, ha hasonló szituációba kerülünk, zsigeri reakciót vált ki? Mikor meghúzta a mögöttem ülő a copfomat az általános iskolában? És azóta utálok minden olyan nevű fiút? Vagy mikor a szomszéd srác elhívott sétálni, de valahogy elfelejtette, és másnap már azzal a magas, vékony, szőke lánnyal láttam kézen fogva? És minden egyes alkalommal, mikor arra megyek haza, ahol eltűntek a szemem előtt, keserű ízt érzek a számban? Mikor kinyitom a hűtőt, és minden polcon van egy tej, és rendetlennek hiszem magam, mert éveken át azt hallottam, hogy a tejesdobozoknak a hűtő jobb oldalán, a középső polcon egymás mellett kell szép sorban lenniük? És ha áthívom egy ismerősömet, és meglátja, és felnevet és tesz bármilyen megjegyzést rá, akkor üvöltő rohamot kapok, hogy márpedig én úgy teszem a tejet, ahogy nekem tetszik és kész! Vagy mikor egymás után volt több olyan randim, amiből aztán nem lett folytatás… minden magyarázat nélkül… És már eleve félek, már nem hiszem, hogy ez most más lesz.

 

Tüskéket növesztünk. Egyre többet. Képtelenek vagyunk megbocsátani a régi sérelmeinket. Őrizgetjük őket, ápolgatjuk. Minden nap elmondunk értük egy imát. „Uram, köszönöm, hogy bántott a Józsi. Utálok minden Józsit. Uram, köszönöm, hogy megcsalt a Béla. Soha többé nem hiszek egyetlen férfinak sem. Uram, köszönöm, hogy az osztályban én voltam a legalacsonyabb. Ki nem állhatom a magas nőket. Uram, köszönöm, köszönöm, köszönöm.”
Bezárkózunk. Ott a kis biztonságos fészkünk. A mi várunk. Felhúztuk a kapukat. Körülöttünk árok. Senki be ne hatolhasson. Lehetőleg a napfény sem. Spaletták bezárva. Kamrák teli.

Ha még egy férfi azt mondja nekem, miután hetek óta rám sem ír, hogy „nem tűntem el”, lándzsákkal felszerelkezve kirohanok.

Ha még egy férfi ledundizik, beüzemelem az ágyúkat. És nem érdekel, ha közben megfullad a röhögéstől, mert csak azért mondta, hogy cukkoljon, és egyáltalán nem tart annak.

Ha még egy férfi arra hivatkozik, hogy nem akar fájdalmat okozni nekem, és közben céltáblának használ késdobáláshoz, akkor kifeszítem az íjakat és lövök.

ELÉG!!!

Nem lehet így élni.

Nem akarok így élni.

Nem akarom mindenkiben keresni az eddig elszenvedett sebesüléseim tettesét. Bízni akarok. Bízni benne. Bízni, hogy amit mond, azt úgy gondolja. És nem keresni hátsó szándékot. Hinni a szavaiban. Még akkor is, ha statisztikai adatok szerint, ha egy férfi azt mondja hogy „…”, akkor az azt jelenti, hogy „…”. Nem érdekel a statisztika. Nem érdekelnek a számok. Nem érdekel a józan ész. Nem akarok védekezni. Nem akarok falakat húzni. Nem akarok bezárkózni. 

Akkor sem, ha így sérülhetek.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés