Cseti

A régi én


Hallottam, ahogy felhevülten magyaráz a telefonba, miközben fel-alá járkál az épület előtt. Láttam, hogy ideges, feszült. Láttam rajta a tehetetlen dühöt, a kétségbeesést.

“Értsed már meg, hogy ez nekem rossz. Ilyenkor úgy érzem, sarokba vagyok szorítva. Hogy meg akarod határozni, mit csináljak, hogy csináljam. Nem vagyok gyerek, ne akarj, légy szíves, nevelni! Ezt megtették a szüleim. Ennyire sikerült. Ez van… Halló? Halló? Bazd meg… már megint letette.”

Csak rázta a fejét, olyan “ezt nem hiszem el” arckifejezéssel. Nem először fordult elő. A barátja rendszeresen letette a telefont, miközben ő még javában beszélt. Hogy mikor vált a társalgás monológgá, sose tudta. Régen legalább búgott a készülék, ha megszakadt a vonal. Ma már nem jelzi semmi, hogy keresztüllépnek rajtad.

Próbálta újrahívni, de a srác nem vette fel. Nem volt szüksége arra, hogy kiabáljanak vele… Legalábbis ő annak hívta azt, ahogy a lány kommunikált. Valakinek az olaszok beszéde is veszekedés…

Idegesen elővette a kabátja zsebéből a cigarettáját. Leült egy padra, rágyújtott és becsukta a szemét. Elképzeltem, ahogy a szürke füst megtelíti a tüdejét. Szépen eljut mindenhova és leülepszik, mint az iszap. Kiszorítja a levegőt. Kábítja, zsibbasztja.

Ahogy ott ült és bámult maga elé, csendesen elkezdett folyni a sós lé a szeméből. Még a szája széle sem rándult meg. Mintha észre sem vette volna. Fekete csíkot rajzolt az arcára.

Talán az jutott eszébe, mikor álltak egymással szemben és ő már üvöltve kérdezte: “Miért szeretsz? Tudsz akár egy okot is mondani? Mert nem szereted, ahogy kinézek, ahogy gondolkozom, ahogy létezem… Akkor miért? Mégis mit szeretsz akkor bennem?” És a férfi csak annyit mondott válaszul: “Nem tudom. De szeretlek.” Vagy mikor először aludt nála… Reggel mikor felébredt, átfutott rajta egy érzés, hogy csak ennyi volt. És összeszorult a gyomra. De a férfi megfogta a kezét. “Gyere, vegyünk reggelit!” Vagy mikor táncoltak, és a férfi mélyen a szemébe nézett. Akkor még úgy érezte, belelát a lelkébe.

Azon merengtem, vajon miért nem értjük egymást? Miért nem tud férfi és nő kommunikálni? Banánhéjakon csúszkálunk folyamatosan. Erről persze eszembe jutott, mikor meséltem valamit a volt férjemnek. “Van az a kopasz tanítványom. A bal kezén végig tetkó van… Iszonyat jól néz ki rajta. Azt hiszem, valami sárkányt ábrázol, amint egy sziklán van, a farka vége pedig…” – “Drága, a lényeget!” – “Lemondta a spanyol órát. Úgyhogy ma előbb végzek.”

Egy idő után egyre kevesebbet meséltem. Mert a “lényeg” valójában egyáltalán nem számít. Nem érdekes. És aztán már nem csak a hétköznapi kis gikszereket nem mondtam el, hanem azt is egyre kevésbé, hogy mit érzek, mit gondolok. Hiába használtam ugyanazt a szókészletet, mint ő… Mégsem jutott el A-ból B-be az információ. És vissza sem. Annyira másképp gondolkoznánk? Nők és férfiak? Vajon min múlik, hogy rájöjjünk, sokszor ugyanarról a dologról beszélünk? Vagy képesek legyünk megérteni a másikat? Nem csak látni, hogy mozog a szája, hallani, hogy valami hangféle mintha kijönne a torkából, hanem érteni is őt. És akkor találkozom valakivel, és meg sem kell szinte szólalnom. Ott miért nincs bábeli nyelvzavar?

Közben zöldre váltott a lámpa. Átmentem a zebrán. Már várt rám a barátnőm, hogy együtt ebédeljünk. Fekete kabátomat felforrósította a nap. Élveztem, ahogy én is kiolvadok. A lány ottmaradt a padon.


Post Author: Cseti

Cseti
Ember vagyok. Nő és anya. Semmi több. Olyan, mint bárki más. Egy hétköznapi figura. Olyan, aki mellett nap mint nap elmész az utcán. Rólad írok. És magamról. Útkeresésről. Elkövetett hibákról. Hétköznapok buktatóiról, gyereknevelésről. Újrakezdésről.
Hozzászólások a Facebook-on keresztül

Minden hang számít! Szólj hozzá Te is!

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés